Az év félegyházi diákköltője 2024

2024. április 12-én került sor a Kiskun Múzeum, illetve a Kiskunfélegyházi Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Technikum, Szakképző Iskola és Kollégium által közösen kiírt irodalmi pályázat eredményhirdetésére és díjkiosztó ünnepségére. A pályázatra a Kiskunfélegyházi Móra Ferenc Gimnázium tanulói is beadták munkáikat. Kele Nikol Léda 10/E osztályos tanuló Az év félegyházi diákköltője 2024 megtisztelő címet nyerte el alkotásaival. Próza kategóriában 2. helyezést szerzett Kiss Izabella (10/AT) A 7-es című novellájával, különdíjas lett Antal Bianka (10/AT) Carpe Diem című versével. Tisóczki Anna (11/E) 4. helyezést ért el műveivel.

Kele Nikol Léda a díjátadóval kapcsolatos élményeit az alábbi elbeszélésben dolgozta fel:

„Kell eper?

• Igen.

Ezzel a gondolattal keltem fel péntek reggel. Az izgulásom tudattalanná tett, de ez

szerencsére nem volt feltűnő, hiszen gyakran vagyok ilyen állapotban, ha valamit nagyon várok.

Bár, nem számítottam semmiféle eredményre, de még különdíjra sem, sőt, hangsúlyoztam magamban, hogy bármi is lesz ennek a Mezgé suli és a Kiskun Múzeum által meghirdetett vers- és prózaíró versenynek az eredménye, én büszkén fogom kitenni a Petőfi Emlékházból a lábam, ahol maga az eredményhirdetés zajlott.

De ha már eper…

A millió rúzsomat és szájfényemet beleborítva a mosdókagylóba találtam meg nagy nehezen az eperpiros ajakíremet, amelyhez ma mindenáron ragaszkodtam.

• Tökéletes.

Valami rockzenét hallottam meg a jobb fülemben, egy csapat másnapos gimis igyekezett a buszmegálló felé, az ő hangszórójukból szólt. Egy gúnyos mosoly futott át az arcomon, mert eszembe jutott, hogy én ma nem a suliba megyek be, mint ők, hanem mint egy tiszteletteljes felnőtt, aki sokat dolgozik azért, hogy jó legyen a művészetében, a jól megérdemelt, kulturális elismerésem felé tartok, egyenesen.

Aztán az anyám aggódó hangja zökkentett ki a szigorúan titkos ábrándjaimból, hogy el fogok késni, úgyhogy igyekezzek.

A felemás tornacipőmnek még csak az egyik fele virított a lábamon, odacsoszogtam a másik feléért a ház túloldalába, és miközben azt kerestem, hogy hol hagyhattam el, a táskámban kutattam, hogy vajon az írós füzetem megvan-e még.

Miután mindkettőt megtaláltam, átszaladtam a nagymamámhoz, hogy hátha kapok  tőle egy utolsó önbizalomnövelő csomagot, és, hogy elmondja, hogy nagyon szurkol nekem. Merthogy tudom, ő az, aki bizonyosan a tv előtt ül imába kulcsolt kézzel, és ráncos mosollyal az arcán mantrázza magában, hogy nekem kell nyernem.

Én még mindig nem mondtam ki efféle ábrándokat, mert sosem azért írok, hogy elküldhessem megmérettetni a megfogalmazott érzéseimet, hogy aztán abban reménykedjek, hogy mindenki közül én fogalmazom meg a legjobban őket, de azért valljuk be, az eredményhirdetés napján még az ilyen felfogású embereknek is megfordul a fejükben, hogy mi van, ha.

Bianka a piactéren várt egy virággal a kezében, amit az előző napi, költészet napja alkalmából előadott színdarab miatt adott nekem, mondván, hogy lenyűgöző voltam.

Ekkor azt éreztem, hogy nem is kell a napomba több jó, mert már így is elronthatatlan. A lelki csipkémet az utóbbi idő után már egy szál virág is rendbe tudta szedni, hát még egy doboz eper mennyi mindent tudna adni.

• Te, ez mi? Nem hegedű, az nem ilyen.
• Nem, ez a citerás bácsi, a piac bejárata előtt. Megnézzük? – kérdezte Bia hunyorogva, mikor

megálltunk az ótemplom előtt a simogató napfényben.

• Van még időnk kilencig? – érdeklődtem, mire a barátnőm egy biztató mosollyal bólintott.

A jólszituált citerás bácsi játékát csodálkozva hallgattuk, miközben az idős emberek kivirult, péntek reggeli, nyugalommal elárasztott tekintetével találkoztunk, mikor eszembe jutott valami.

• Nincs kedved bemenni a piactérre? -. kérdezte Bia, mielőtt én tettem volna ugyanezt.
• De! Pont ezt akartam kérdezni. – feleltem, miközben romantikusan belekaroltam, és

elindultunk befelé.

• Szerinted árulnak már epret?
• Hm… Oda nézz! – mondta, és a csuklómnál fogva odahúzott a szűkös helyeken át egy sarki

asztalhoz, ahol hatalmas szemű, piros eprek tetszelegtek egy hozzájuk méltatlan műanyagdobozban.

• Kell.

Fogalmaztam meg hangosan, mire a kendős eladó néni nevetve egy szatyorba tette nekünk a szerzeményünket, majd a pénzt elrakva a háta mögé kulcsolta a kezeit, és kedvesen elköszönt.

Mielőtt a csíkosszatyros eperrel a kezünkben az emlékházba vettük volna az irányt, az utcában jóval messzebb lévő kék kúthoz sodort minket a reggel.

Én ráhasaltam a kútra, hogy Bia meg tudja mosni a kis, piros, mennyeinek látszó falatkákat. Történetesen csak akkor gondoltunk bele, hogy mindezt a Mezgével szemben műveljük, valószínűleg rengeteg ember szórakoztatására.

Ennek tudatában igyekeztünk az emlékházba, ahol már ott várt minket Iza.

• Izgulsz? – kérdeztük tőle egyszerre.
• Egy kicsit. Ti?
• Á, engem nem érdekel annyira. – hazudtam egyértelműen.

A lányok ismernek már annyira, hogy tudják, hogy érdekel és reménykedem, mint mindenki más, csak nem akarom mutatni, ezért nem kezdtek el nyaggatni, csupán egy sunyi mosollyal az arcukon elindultak befelé, én pedig egy epret csenve a szatyorból utánuk mentem.

Az udvarra műanyag fehér székek voltak elhelyezve, az utolsó sorban foglaltunk helyet a feltűnés elkerülése érdekében. Nézelődni kezdtem. Szállingóztak az ismerős arcok, innen-onnan még köszöntek is, hatalmas plakátokon mindenféle kulturális esemény tátongott, városi programok, zenés estek, miegymás.

Aztán megakadt a szemem két hatalmas kupán. Kicsit kihúztam magam, hogy jobban lássam a feliratot az alján.

• Az év diákköltője. – suttogtam.
• Micsoda? – kérdezte Iza.
• Ja, csak a kupán lévő feliratot olvastam.
• Az év diákírója. – dünnyögte ezúttal Iza.
• Én a másikat olvastam, odáig nem láttam el. Tehát ezeket ma valaki hazaviszi. –

mondtam, amiből egyértelműen látszott az, amit mind idáig tagadtam: izgulok.

Egy kicsivel később ismertették a programtervet, de hát úgyis tudtuk, hogy ez mindig másképp történik, mint ahogy azt eltervezni szokták. Egy rövid köszöntő után egy kifejezetten nekünk, pályázóknak írt levelet olvastak fel az egyik zsűritag tollából, aki nem tudott eljönni a díjátadóra. Bianka nevét többször is kiemelte az irományában, amiért nagyon büszke voltam rá és biztos is abban, hogy fog valamit nyerni, tán nem is akármit.

Bár, mind nyertünk akkor valamit.

Először elmondták, amit ilyenkor mindig: mindenki színvonalasat alkotott, mindenkinek köszönik, meghökkenve néztek, mikor százon túli mű érkezett be a pályázatra, nagyon nehéz volt dönteniük, ésatöbbi.

Már csak az eredményt akartam hallani.

Talán ilyenkor az összes alkotóban felmerül az a dolog, hogy meg akar felelni, és hogy a saját gondolatait meg tudja-e úgy fogalmazni, hogy értsék mások, hogy mit akar ezzel mondani.

Tehát: valóban elég jó?

Miközben elkezdték sorolni az oklevelesek neveit, bekaptam egy epret, bízva abban, hogy a bajszos fotós úrnak nem az lesz az első dolga miután észrevette, hogy végig szemmel tart, hogy meg tudja örökíteni az újabb ilyen attrakciómat.

Mire feleszméltem, Bianka nevét mondták. Hogy mi?

Egy pizzásdobozzal a kezében jött vissza a helyére, átbukdácsolva a lábainkon, amelynek elejére rányomtatták a Carpe diem című versét. Az utolsó sorban lévő három szék alig bírta tartani magát a rajtuk ugráló három, kicsit sem gátlástalan lányt.

Régen örültem már valakinek ennyire, és mindig emlékeztetnek a barátaim arra, hogy milyen jó is ez. Örülni nekik, teljes szívből.

Aztán felsorolták a helyezettek neveit, Iza második lett a prózaíró versenyen A 7-es című novellájával, ami nekem személyes kedvencem tőle.

Ezután eszembe jutott: én nem kaptam semmit.

• Nyugi, tutira különdíjat fogsz kapni.
• Aha, biztos. – dünnyögtem, miközben belegondoltam, hogy a különdíjak és a

hatalmas serlegek még az asztalon pompáznak.

Ne, ne, ne, csak ne én kapjam. Nem tudnék mit kezdeni azzal a dicsőséggel, ami akkor zúdulna rám, ha azt a kezemben tarthatnám. Félek.

De közben mindennél jobban akartam, hogy kimondják akkor a nevem.

• Az év kiskunfélegyházi diákköltője nem más, mint…

Én.

• Mivan? – kérdeztem a szék kartámláját fogva, de a mellettem ülő lányok sikítozásától

nem hallatszott.

• Léda, menj már ki! – állított fel Bia boldogan és hangosan, mert magamtól biztos ott

maradtam volna. Mindenki engem nézett.

A mellkasomat fogva szaladtam ki a zsűrik elé, akik átnyújtották a serleget és az ajándékcsomagot, amit mellé kaptam.

A többire már nem is tudtam figyelni. Sokaknak ez talán nem jelent semmit, sőt, lehet, hogy még rám nézve sem jelent ez semmit a későbbiekre tekintve, de három dologban voltam biztos: egy, büszkén fogok innen távozni, kettő, hogy ezt sosem fogom elfelejteni és mindig hálás leszek ezért és három, sosem fogom abbahagyni az írást.

• Most menjünk be, szeretnénk nektek mutatni egy videót. Ebben egy népszerű zenekar frontembere által kiválasztott és megkomponált verset hallhattok majd, de nem áruljuk el, hogy kiét. – közölte sejtelmesen a zsűri.

Egymás kezét fogva nyomorogtunk be egy félkörbe a kis terembe, ahol a kivetítőn megjelent egy férfi egy szintetizátorral, és üdvözölt minket.

• A hölgy, akinek a versét választottam…

Én. Megint én.

Ennél meghatóbb pillanatban csak nagyon ritkán és kevésszer van része az embernek. A barátaim, akiknek tehetsége mind megmutatkozott a mai nap, velem örültek a számomra hihetetlen élménynek. Ez nem csak élmény, ez egy elismerés, talán felismerés is, és reméltem, hogy nem csak nekem, hanem másoknak is. Ilyenkor mindig elgondolkozom azon, hogy hogyan jutottam el idáig, és mit tettem azért, hogy megérdemeljek ennyi minden jót, ráadásul egyszerre. Talán ez is megfordul minden ember fejében, aki alkot, aki akar valamit tenni, azért, hogy jobb legyen. Nem csak neki, mert leírja a gondolatait és megkönnyebbül, hanem másoknak is, azoknak, akik ehhez nem elég bátrak.

Mindez újra átfutott a fejemben, miközben közösen megettük az utolsó epret, és amikor A Lónyai-utcában című versem immár dallammal megfűszerezve csengett mindenki fülében…”

Kele Nikol Léda

2024.04.12.